Betekintés az asztrológia történetébe
1. rész
Több mint tíz ezer éve a természetnek kiszolgáltatott korai emberek létfenntartásuk érdekében figyelték a napszakok és az évszakok változását. Számukra is egyértelmű volt az, hogy a földi élet alapja a Nap fénye és melege. Megfigyelték, hogy a Nap mindig egy kicsit máshol kel, delel és nyugszik, mint az előző napon. Észrevették, hogy vannak az égbolton olyan égitestek, amelyek mindig ugyanott állnak és olyanok, amelyek mozognak, gyorsabban vagy lassabban haladnak. A Napon kívül figyelték a Holdat és a szabad szemmel is látható öt bolygót, ezek mozgását és hatásait is. Bizonyos csillagzatokat egymáshoz kötöttek, ezek lettek a csillagképek. Megfigyelték, hogy minden évszaknak van kezdete, tetőpontja és vége, így a négy évszakot is három-három szakaszra osztották. Észrevették, hogy éves útján a Nap mindig ugyanaz előtt a tizenkét csillagkép előtt halad el, így alakultak ki később az asztrológiában az állatövi jegyek. Ezek a megfigyelések rakták le az asztrológia, de a naptárkészítés alapjait is.
Kezdetben magát a csillagászatot, a csillagos éggel foglalkozó tudományt nevezték asztrológiának, melynek két ága volt. Az egyik ág az asztronómia, mely az égitestek mozgását, fizikai tulajdonságait figyeli, a másik az asztromantika, mely az égitesteknek a földi életre, eseményekre, emberekre gyakorolt hatását írja le. Ez a két ág egészen a 19. század elejéig szervesen kapcsolódott egymáshoz, amikor a felerősödő materialista szemlélet hatására a csillagászok többsége az asztromantikát babonának, tudománytalannak kiáltotta ki, kizárólag az asztronómiát tekintették tudománynak és ezt az elnevezést tartották meg maguknak, az asztrológiát elvetették, ami végül az asztromantikával vált azonossá.
Az asztrológiáról az első írásos emlékek az i.e. 4000 körüli időből származnak. Mezopotámiában már tudták, hogy a nap- és holdfogyatkozások szabályosan ismétlődnek és előre ki is tudták számítani ezek bekövetkeztét. Az óegyiptomiak, a sumérok, az asszírok és a babilóniaiak is fejlett tudással rendelkeztek (templomaikat bolygóisteneknek és csillagoknak emelték). Egyéni horoszkópokat a babilóniai, asszír időktől készítettek, addig csak a mundán asztrológiát, az asztrológia világeseményekkel, időjárással, terméssel, természeti jelenségekkel, katasztrófákkal, háborúval, békével, stb. foglalkozó ágát művelték. Eleinte csak uralkodók és hadvezérek horoszkópjait készítették el, hiszen a nép, az ország sorsa az övéktől függött. A középkortól már fontosabb személyek, méltóságok, pl. érsekek, püspökök, pápák, miniszterek, gazdag birtokosok, üzletemberek számára is készültek horoszkópok. Napjainkban már bárki számára elérhető egy személyes horoszkóp vagy előrejelzés.
A kaldeusok már magas szinten művelték a csillagászatot és a Nap, a Hold és a szabad szemmel látható öt bolygó hatásaihoz természeti és társadalmi jelenségeket kapcsoltak. I.e. 2000 táján a tudományos alaptételeiket rendszerbe foglalták. A Nap pályáját kör alakúnak ábrázolták és a 360 fokos kört 12 egyenlő (30 fokos) részre osztották. Kezdőpontként azt a pontot határozták meg, amikor a Nap éppen az egyenlítő felett van, azaz március 21-ét, a Kos 0 fokot.
A görögök ezt a tudást vették át és fejlesztették tovább. Platón volt az, aki a görög kultúrába behozta az asztrológiát. Nagyjaik közül például Pitagorasz (ő a számmisztika megalapítója, atyja is), Hippokratész, Thalész művelte ezt a tudományt.
Egyiptomban Claudius Ptolemaiosz, i.sz. 100 és 175 között élt matematikus, csillagász, asztrológus és földrajztudós rendszerbe foglalta korának asztrológiai ismereteit. Azok közé tartozik, aki a legnagyobb hatást gyakorolták az asztrológia történetére, fejlődésére. Híres műve a Tetrabiblos (Négy könyv), melyben leírja a bolygók méltóságait, erősségeit, hatókörét, minőségét. Az emberi külsőről és egészségügyi vonatkozásokról is sok, máig érvényesnek bizonyuló információt ad. A zodiákus jegyeihez sorolja a Föld országait, tájait, ír az állócsillagokról, csillagképekről, eklipszekről (fogyatkozások) és azok urairól. A művet egyébként az arabok mentették meg a pusztulástól, arab nyelvre fordították az 5. században, amikor Európában az asztrológiára rossz idők jártak, és ahol csak a 14. században fordították le ismét latinra és görögre. Ptolemaiosz számította ki a Föld átmérőjét és a Föld-Hold távolságot.
A rómaiak idején is elterjedt volt az asztrológia, a császárok hittek benne, az általános műveltség részének számított. Marcus Manilius Augustus uralkodása idején megjelent Astronomica c. művében leírja, hogy a világegyetem négy alapelemből (tűz, levegő, föld és víz) áll, leírja az állócsillagokat, a csillagképeket és a hozzájuk fűződő legendákat. Manilius természetesen asztronómiával is foglalkozott. Tudta és leírta, hogy a Föld gömbölyű, az űrben helyezkedik el és körpályán forog a Nap körül, és ilyen alakban kering a Hold is a Föld körül.
Folytatás következik.
Megosztás a Facebookon: 